2011. február 23., szerda

Én szeretem az embereket...

Elöljáróban, annyit, hogy még soha életemben nem írtam horrort, szóval fogalmam sincs milyen lett. Arra felhívnám a figyelmet, hogy a végén kicsit elszaladt velem, a ló szóval akinek érzékeny a gyomra, de jó a képzelőereje, az csak óvatosan! Mindenesetre jó szórakozást(:

A koromfekete estében egy magányos alak sétált. Hosszú kabátot viselt, kezeit pedig zsebébe süllyesztette. Hideg őszi este volt, kemény mínuszokkal. Ahogy az ember haladt előre, a süvítő széllel szemben egyre nehezebben lépkedett. Az utca kihalt volt, a közelgő vihar miatt az utcai lámpák fénye is kialudt, csak a hold világított halványan, s egy-egy macska távoli nyávogását lehetett hallani. Az alak kiemelte kezeit a zseb melegéből és egy határozott mozdulattal felrántotta a kapucniját. Egy percre felpillantott a fekete égboltra és hirtelen apró esőcseppek koppanását érezte az arcán. Az eső először csak szemerkélt, majd mintha dézsából öntenék szakadni kezdett.
~ Valahol meg kellene húznom magam.~ futott át az agyán.
Szétnézve az utcán csak egyetlen fényforrást látott. Egy neon MOTEL felirat pislákolt a távolban. Megszaporázta lépteit, ahogy baktatott, csizmájával bele-belelépett egy-egy pocsolyába. Majd megállt a robosztus épület előtt. A villogó felirat egy hatalmas vaskapura volt erősítve, melynek tetejét különféle szimbólumok díszítették, a denevértől a csontvázig. Hősünk óvatosan megnyomta a csengőt, de semmi sem történt, a csendet csak az esőcseppek sűrű kopogása törte meg. Ismét csengetett, ezúttal hosszabban. Végül a kerítés mögötti ház ajtaja kinyílt, egy furcsa tartású, alacsony ember indult meg a kapu felé. Ahogy közeledett a távolból mennydörgés hallatszott. Ő is kabátot viselt, fejét pedig egy nagy kalappal fedte. Mire a kulcscsomón megtalálta a megfelelő kulcsot már mindketten bőrig áztak. Nagy morajjal nyílt az ósdi kapu, majd hirtelen hatalmas csattanás hasított bele az éjszakába. Egy dörgés és villámlás egyszerre csapott le a közelben s megvilágította az alacsony ember arcát. Látni engedte a bibircsókokat, és az elálló fogakat.
A távolból érkezett idegen egy percre meghátrált a látványtól, hisz Ty Morgan nem volt kifejezetten szép ember. Sőt legtöbbször a csúnya jelzővel illették. Háta púpos volt, haja zsíros, szemei alatt hatalmas sötét karikák éktelenkedtek, s az öltözködése se tette barátságosabbá megjelenését.
-         Jó estét! – szólt az idegen.
-         Szállás ké’ne? – kérdezte gorombán a fogadós.
-         Ez egy motel, ugye? – kérdezett vissza, s a púpos ember nyomában elindult a ház felé, félve pillantott az épületre, melynek kinézete, semmi jót nem ígért.
Ahogy beléptek az ajtón, lerántotta kapucniját és megrázta fejét. Dús fekete hajából néhány esőcsepp a padlóra freccsent.
-         Clark James! – nyújtotta ki kezét.
A púpos ember úgy nézett rá, mint akit farkasok neveltek, és soha életében nem fogott még kezet senkivel. Majd ő is kinyújtotta karját, és rücskös bőre hozzáért Clark kezéhez.
-         Ty Morgan. – viszonozta a bemutatkozást. – Meddig maradna? – vetette oda a kérdést mogorván, miközben levette a kalapot, és a nagykabátot.
A férfi habozott a válasszal, ahogy végignézett a helységen, a ház semmivel sem volt barátságosabb belülről, mint kívülről. Rögtön a bejárati ajtó mellett, egy nagy fogas állt, mellette egy középkori páncél, kezében buzogánnyal. A falak színe sötétbarna volt, valamikor a bútorok is azok lehetettek, de mára már egytől egyig kopottak voltak. A világítás se volt a legjobb, egy neoncső pislákolt a folyosó közepén, az világította be halványan, az előteret is. Ha mindez nem lett volna elég, a falakra ragaszott tapétán koponyák, csontvázak, denevérek, baglyok és egyéb ijesztő lények díszelegtek. Clark hátán a hideg futkosott, ahogy beljebb lépett az ajtóból, és megállt a pult előtt, aminek a másik oldalán Ty foglalt helyet.
-         A ma estét szeretném átvészelni itt. – felelte végül.
Morgan arcán kaján vigyor jelent meg, így előbukkantak csárén álló sárga fogai.
-         A négyes szoba épp üres. – mondta és leakasztott a falról egy rozsdás kulcsot.
-         Van itt egyáltalán más valaki? – vakarta meg a fejét.
-         Még szép! – hangját átitatta a szarkazmus – a legnépszerűbb fogadó a környéken, főleg egy-egy sötét éjszakán érkezik sok vendég.
Clark-nak fogalma sem volt, mire céloz az öreg, de nem is érdekelte. Inkább le akart dőlni kicsit, messziről jött, fáradt volt, fázott, és lassan rosszul volt a púpos ember szagától.
-         Na, további szép estét, ember. – köszönt, és elindult a dohos folyosón. Jobbra nézve, megpillantotta az első ajtót, majd hármasat, azon az oldalon a páratlan számúak voltak, így balra fordult, és már ott is állt a négyes ajtó előtt. Babrált kicsit a kulccsal, a zár nehezen nyílt, és nem akarta beletörni a kulcsot. Végül beesett a szobába, az ajtó melletti falon kitapogatott egy kapcsolót, és mutatóujjával felkattintotta. Az apró helység közepén, a plafonról egy kis izzó lógott le, az adott némi barátságtalan fényt a szobának, ahol egy szekrényen és egy régi ágyon kívül nem is volt más.
Clark elborzadva tapasztalta, a szobában hemzsegnek a csótányok, ahogy meglátott egyet átszaladni a szobán, arcán fintor jelent meg. Sziszegett egyet, majd leült a régi ágy szélére. Kezével megdörzsölte véreres szemeit, álmosnak érezte magát, de semmi gusztusa nem volt befeküdni, a rozzant ágyba. Büdös volt és poros, levette a hosszú ballonkabátját és ráterítette a matracra, majd eldőlt akár egy zsák krumpli. Egy ideig békésen aludt, hiszen fogalma sem volt, hova került, persze ha tudta volna, valószínű le se hunyta volna szemét.
De mivel így tett álmodott, eleinte bárányfelhőkön sétált, érezte a nap melegét, talán még boldog is volt, majd egyszer csak az egyik felhő nem tartotta meg, szétfoszlott alatta, s ő zuhant. Nem tudta, hogy hova, és azt sem, hogyan állíthatná meg. Karjaival csapkodott akár a madarak, de semmire se ment vele. Érezte, egyre mélyebben van, a levegő hűvös volt, a fény pedig egyre kevesebb, mintha egy film szakadt volna el, a zuhanás abbamaradt. Ő pedig egy végtelennek tűnő folyosóra került. Minden irányból ajtók nyíltak, a helység legvégén pedig egy ablakot látott nyitva, az előtte lógó függöny, akár egy szellem jobbra - ballra billegett, a beszűrődő hűvös szél táncoltatta. Clark megrázta néhányszor a fejét, el akarta érni, hogy végre felébredjen. Valamiféle éber álomba csöppenhetett, tudta, hogy álmodik, de mégsem tudott ellene tenni semmit. És minden olyan valóságosnak tűnt, a széltől karján apró rügyek jelentek meg, majd egész teste libabőrös lett. Fázott, már-már remegett.
-         Van itt valaki? – kiáltotta el magát.
Válasz nem érkezett, csak zajt hallott, az „A”-val megjelölt ajtó mögül. Elé lépett és megpróbálta lenyomni a kilincset, de az nem engedett. Fülét az ajtónak tapasztotta, próbálta kiszűrni, mégis milyen zajt hallhatott, a nagy csendben nem volt nehéz, de nem észlelt semmit, mintha a helység teljesen üres lett volna, pedig nem volt az. Mikor már továbbállt volna hangos ugatás rémítette halálra. Ijedtében hátraugrott és kezét mellkasára szorította. Határozottan érezte szíve minden egyes dobbanását. Olyan erősen kalapált, mintha át akarná szakítani a bőrét. Még a fülében is hallotta az ütemet, hátán lassan, hideg izzadságcseppek kezdek legördülni. Behunyta szemét és vett egy mély lélegzetet.
-         Segítség!!! - kiáltotta el magát ismét.
 Válasz azonban ez alakalommal sem érkezett, csak suttogást hallott, vagy inkább suhogást, mintha a háta mögött mozognának, villámgyorsan fordult hátra, de már semmit sem látott. A félhomályban, amúgy se nagyon tudott tájékozódni, botorkált néhány lépést, és ismét egy ajtó előtt állt. Teljesen zavarodott volt, minta bedrogozták volna, látása egyre rosszabbodott, és érzett valami keserű mellékízt a szájában. Megfogta a rozsdás kilincset, egy határozott mozdulattal lenyomta, s már nyitva is volt. A helység ugyan úgy nézett ki, mint az ő „motelszobája”. De valami mégis más volt. A falak sokkal sötétebbek voltak, és apró piros pöttyök pislogtak mindenfelé. Szemeit összehúzva próbálta felfogni, mit is lát valójában. Majd kezeit arca elé kapva, tüsszentett egyet, és rögtön rájött, mik is élnek abban a szobában. A hangra falon lógó denevérek sokasága rebbent fel a szobában, némelyik megindult Clark felé, aki kezeivel próbálta elhessegetni a mérges állatokat, de egynek csak sikerült belemarni a karjába, érezte, ahogy kiszakít egy húsdarabot, az alkarjából, s a vér elkezd szivárogni végig a bőrén. Amilyen gyorsan csak tudta bevágta az ajtót. Elkezdett rohanni a kint ragadt denevérek előle, persze fogalma sem volt hova fut, hova is futhatna? A folyosó végtelenül hosszúnak tűnt, és sehol sem látott elágazást. Csak ment egyenesen. A vérszomjas állatok pedig repültek a nyomában. Ahogy futás közben hátrapillantott rájuk megbotlott valamiben és arccal előre a padlónak csapódott. Érezte, amint álla hozzáverődik a földhöz, majd fogai összekoccannak és ráharapott nyelvére. Olyan hirtelen történt az egész, hogy nem tudta kontrollálni és elordította magát akár egy gyerek. Miután elterült, az emlősök továbbrepültek, egy ideig csak szárnycsapásaikat hallotta majd az is abbamaradt és ismét a csend kerítette hatalmába. Felült és nekidőlt a falnak, fejét hátratámasztva becsukta szemeit és elszámolt háromig. Úgy gondolta, vagy inkább csak remélte, mire kinyitja már otthon lesz, de ha azt nem is legalább ennek a rémálomnak vége szakad. Nagyot tévedett, ahogy kinyitotta szemeit ugyanott ült a folyosón, a szél még mindig hűvösen kavargatta a levegőt körülötte, de valami megváltozott. Az előtte lévő ajtó, résnyire nyitva volt és narancssárga fény szűrődött ki a helységből fényesebbé téve a szürke folyosót. A barátságos fény már-már csalogatta.
Kezére támaszkodva próbált felállni, de nem sikerült. A seb egyre jobban vérzett, s ahogy a padló meghorzsolta, még koszos is lett. Szürke pólójával próbálta megtisztítani, nem sok sikerrel. A vér végigcsorgott alkarján és könyökéről kövér cseppekben potyogott a farmerjára, lassan átáztatva azt. Négykézláb közelített az ajtóhoz, már majdnem bent volt az ismeretlen helységben, mikor ismét megszakadt a film. Elsötétült minden. Először azt hitte végre felébred, és vége szakad a rémálomnak, de ismét csalódnia kellett.
Most egy ágyon feküdt, karjait valaki feje fölé kötözte, bokáit pedig egymástól távol rögzítették. Próbált szabadulni a szorításból, sikertelenül. Egyszer csak a púpos ember, csúnya ábrázata jelent meg szeme előtt. A vénség egyenesen a pofájába röhögött, büdös lehelete megcsapta Clark orrát, és arcán fintor jelent meg.
-         Tudja – kezdte a fogadós – mindig is utáltam az olyan embereket, mint maga. Igazság szerint az össze embert utálom – fejét hátrahajtva rötyögött – amíg élnek. Haláluk után már mindenkit szeretek. – fejezte be és megnyomott egy gombot maga mellett.
Clark alig fogta fel a szavakat, a gép már működésbe lépett és teljesen más dolgokat kellett „feldolgoznia”. Tudniillik nem egy egyszerű ágyon feküdt, kezei és lábai nem csupán kikötve voltak, hanem hozzáerősítve néhány karhoz, ami a gomb megnyomása után húzni kezdte a végtagokat.
A férfi először csak bőre nyúlásást érezte, majd lassan mást is. Akkora fájdalmai voltak, hogy csak üvölteni tudott, mire a púpos ember egy rongyot tömött a szájába. Clark szeméből kicsordultak a könnyek, hiszen minden egyes percét érezte annak, ahogy végtagjai elválnak törzsétől. Először jobb karja szakadt le, hónaljánál megrepedt a bőr, majd a vér spriccelni kezdett. A hatalmas fájdalomra, végre felébredt, de elkeseredve tapasztalta, a valóság megegyezik rémálmával.
Szép lassan, hogy mindent érezzen a többi végtag is elvált a testtől. A vénember egyre jobban élvezte a helyzetet és kajánul lenyalta az arcára csapódott vércseppeket. Clark, miután egyik lába elvált törzsétől nem bírta tovább, ahogy a hús cafatonként szétszakadt a férfi végleg elvesztette eszméletét.
Élete utolsó emlékképe az volt, hogy a fogadós egy fűrészért nyúl, megfogja és pár határozott mozdulattal elfűrészelni válla csontjait, majd kezébe veszi az élettelen végtagot és beleharap. A púpos öregember jóízűen falatozta az emberi lakomát. Egész arca vérben úszott mire végzett a karral.
Kirántotta a holtest szájából a korábban belegyömöszölt rongyot majd letörölte kezeit és arcát. Elindult az ajtó felé, maga mögé hajítva az anyagot s gonosz kacagás közepette csak ennyit dörmögött: „Megmondtam, a haláluk után én minden embert szeretek.”

4 megjegyzés:

  1. Na ez nem volt semmi!
    De tényleg nem!
    Most nagyon durva lenne azt mondani, hogy tetszett?
    Igazából végig lekötött, fenntartottad az izgalmat. Úgy kezdődött az egész, mint a legtöbb horror, és bár maga a történet nem nagyon szorul magyarázatra, mert szimplán csak hátborzongató volt. Nagyon részletesek, és érzékletesek voltak a leírások, persze azért jobban szeretem, mikor finomabb érzelmekről, és érzésekről írsz:D Viszont megvolt az a hangulata, amit szerintem vár az ember. Szóval horror kategóriában nagyon ott volt, és igen tetszett, annak ellenére, hogy talán jó horrort nehéz írni, mert azért valljuk be, hogy egy ilyet megfilmesíteni könnyebb.
    Szóval nagyon ott volt, és bármilyen morbid módon hangzik, tetszett:D

    VálaszTörlés
  2. Nagyon szépen köszönöm! Hát magyarázatra télleg nem szorul, nehezen lehetne ennél egyszerűbb mutyit írni xD De ha tetszett akkor örül a szívem ^_^

    VálaszTörlés
  3. Hát az utolsó mondat nagyon megdobta a történetet. oO Tényleg végig megvolt az a "nyomasztó" (nem a történetre értem:D) horroros hangulata, és tipikusan olyan sztori volt, amin az ember tövig rágja a körmét, hogy Úristen, mi lesz ezzel a szerencsétlen emberrel?
    Francinak igaza van, durván hangzik vagy nem, de akkor is nagyon bejövős lett. *.* Gratula.

    VálaszTörlés
  4. Jahjj nagyon köszii :DD Örülök, hogy tetszett ^.^

    VálaszTörlés