2011. március 14., hétfő

Álomkép

 Nos, egy régebben megírt alkotásomat hoztam, kicsit átalakítva. Remélem tetszik. Nem is szaporítom tovább a szót, jó szórakozást kívánok hozzá! ^^


Álomkép


Csend. Őrjítő csend. Jó lenne megtörni végre, de nem lehet. Mintha a szavak le lennének lakatolva. És a kulcs egy olyan személynél van, aki már régen nincs veled. Hiába sírsz, hiába gyötrődsz, minden fölösleges és hiábavaló. Úgysem jön vissza. Hibák. Rengeteg hiba, amit elkövettetek, s ezáltal megromlott a kettőtök közt lévő kötelék. Először még nem foglalkoztattak a bukkanók, elsiklottál fölöttük. De most, most bánod minden egyes hibádat. Talán ha nem hibáztál volna, még mindig együtt lennétek.

Most kínszenvedés minden perc nélküle. Úgy érzed, beleőrülsz, ha nem láthatod Őt. Lehunyod a szemed, és Őt látod magad előtt. De ez csak egy álomkép. Már nincs veled. Régen elment. Most egyedül ücsörögsz a padon, ahol eddig együtt, összebújva pihentetek. A füledben cseng minden kedves szava, hogy sohasem hagy el és örökké együtt lesztek. A szemedből könnycseppek indulnak útra, amik szépen lassan végigfolynak az arcodon.

Az, hogy elveszítetted, betölthetetlen űrt hagyott maga után a szívedben. Nem akarod. Legszívesebben kiabálnál, bömbölnél, ahogy a torkodon kifér, de nem jön ki hang a torkodon. Vársz. Várod, hogy visszatérjen hozzád, átöleljen és megnyugtasson. Úgy érzed, ki akarsz szállni. Végleg. Nem bírod tovább nélküle. Egyedül csak Őt akarod, de nem lehet Veled. Elviselhetetlenül hiányzik. MIÉRT? Miért ilyen igazságtalan az élet? Miért azt veszi el Tőlünk, akit mindennél jobban szeretünk? Hogyan mehet tönkre minden szinte egyik percről a másikra? Hogyan?


Választ keresve sétálsz a zuhogó esőben. Nem szaladsz, hiszen nincsen ahová sietned. A villámok megvilágítják az arcodat, amelyen patakokban folynak a könnyeid. Hirtelen megpillantod Őt a távolban. A szíved nagyot dobban, és futásnak eredsz. Szaladsz, ahogy a lábad bírja. Egyre közelebb kerülsz hozzá. Ő csak áll és mosolyog. Úgy érzed összerogysz, fogy az erőd, és a levegőd is. De szaladsz, és nem törődsz a fájdalommal, az esővel, a villámokkal. Szaladsz. Eszedben sincs megállni. A szíved egyre hevesebben dobog, szinte már alig kapsz levegőt. De Te csak kitartóan rohansz, hogy elérhesd Őt, aki még mindig mozdulatlanul áll, és félénken mosolyog Rád. Összeszorított fogakkal teszed meg az utolsó lépéseket, majd hevesen átöleled Őt. Zokogsz, de legbelül kimondhatatlanul örülsz. Amikor engedsz a szorításból, lassan érinted meg az ajkait, majd amikor lecsukod a szemed különös érzés kerekedik felül rajtad. Hirtelen körülnézel. Ragyogóan süt a Nap, az égen pedig egy gyönyörű szivárvány pompázik. Szorosan átfogja a derekad, majd egy apró csókot lehel az ajkaidra. Itt van Veled, és a füledbe súgja, hogy soha nem fog elhagyni. Ez az egész csak egy álom volt. Egy rossz álom...

4 megjegyzés:

  1. Annyira igaz, és megható. Erősen szomorú hangvétellel kezdődik, és tényleg majdnem végig szomorkás, de végül mégis kisüt a nap. Nem elcsépelt, nem nyálas, hanem úgy írja le a szerelmet, amilyen. Benne van maga a szépsége, mikor együtt vagy valakivel, benne van ez a szépség boldogan, és fájdalmasan is, és benne van az is, hogy milyen az, mikor otthagy valaki. Szóval különleges. Gyönyörűen leírtad ezt az érzést, nekem nagyon tetszik. Elsőre is megfogott, és most megint(: Gratulálok hozzá^^

    VálaszTörlés
  2. Jajj, nagyon szépen köszönöm! Tényleg. ^.^

    VálaszTörlés
  3. Valóban nagyon szépen leírod az érzéseket *-* Gratuuu hozzá, nagyon tetszik!

    VálaszTörlés