2011. április 21., csütörtök

Egy elmúlt nyár emléke

Na, én is jöttem még alkotással(: Ahhoz képest, hogy már kezdek rájönni, hogy tényleg nem költőnek születtem, na ehhez képest eléggé élvezem a versírást(: Érdekelne a véleményetek, hogy azért fejlődő tendenciát mutatok-e vagy hagyjam a fenébe?:D Na, de jó olvasgatást(: 


Egy elmúlt nyár emléke

Kopott fénykép, elmúlt pillanat,
Elszállt boldogság, soha nem jő már vissza.
Egy ládányi emlék, levelek, fotók,
Egy elmúlt nyár emléke, mit még a szívemben hordok.
S bár felejteni szeretnék, de szívemben még túl élénken él,
Hogy itt voltál, s minden perc boldog volt,
De jött a tél, és most mindent befed a dér,
S a szívem talán már végleg megfagyott.

Néha átszalad az elmémen a kép,
Ahogy békésen fekszünk a fák alatt.
Néha még fellángol bennem az érzés,
Ahogy erősen magadhoz szorítasz.
Néha még ott cseng a fülemben az édes melódia,
Ahogy a csöndet nem töri meg semmi, csak két párhuzamos szívverés.
Néha még felüti nálam a fejét az érzés,
Hogy még most sem tűnt el minden érzelem.

Szívem sokszor megdobban, mikor kilátok a tömegből egy arcot,
Egy arcot, ki akár Te is lehetnél.
Még most is vívom magamban a belső harcot,
Gyűlölet él bennem, hisz elmentél.
Édes szavakat suttogtál a nyári estén:
„A távolság nem akadály.”
Én hittem neked azon az estén,
S ez lett végül a vesztem.

Elrepült a nyár, s minden megváltozott,
Pár levél volt csupán, mit a postás tőled hozott.
Én levelek tömkelegét írtam, s vártam válaszod,
De a levelek lassan elmaradoztak, az emlékek megfakultak.
S végül nem maradt más, csak a fotók,
Miken még őszinte ajkunkon a mosoly,
S ott még tényleg elhittük,
Hogy a távolság nem nagyúr.

Érzem, majd’ széttép a fájdalom,
Erre talán sosem találok majd elég jó orvosságot.
Hisz’ nem jössz már vissza, jól tudom.
Hiába várlak, hiába kereslek,
Lassan már tovaszáll minden reményem.
A régmúlt boldogság helyét betölti a fájdalom,
S már az emlékezés is kínszenvedés,
Én legszívesebben már csak felejtenék.

Hátam a falnak vetem, fejem koppan
Lelkem mélyén érzem: most, vagy talán soha.
Kezemben egy fotót szorítok,
De már nem több csak egy pillanat.
A fotó szélét már nyaldossák a lángok,
Már nem több csak egy pillanat,
S szürke hamuként hull alá,
És talán akkor majd rólam is lehull végre a lánc. 

3 megjegyzés:

  1. Ez az egész annyira magával ragadott..:'(
    Igazság szerint nekem egy vers, attól vers, hogy vannak benne rímek, de ez csak én vagyok xD Mert a legnagyobb költőink műveinek többségében, még ennyi rím sincs mint ebben a szépségben.
    És annyira jól írsz, hogy totál átjön az érzés. Milyen volt jó volt régen, milyen rossz most. Plussz még az okokat is megérti vagy legalábbis kapisgálja az ember. Egyszóval tetszett! (:
    És semmiképp NE hagyd a fenébe :D

    VálaszTörlés
  2. WOW!:D
    Ez igen... tényleg teljesen átjön belőle, amit érzékeltetni akarsz.
    Kicsit furák benne a rímek, de ennek ellenére tetszett, szerintem ettől igazán egyedi egy vers, hogy nem a "megszokott" rímek vannak benne, és tényleg látszik hogy szívből írtad.

    Szerintem se hagyd a fenébe, csak így tovább! ;)

    VálaszTörlés
  3. Köszönöm szépen. Hát próbálkozok, aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz belőle^^ De tényleg köszönöm a bíztatást(:

    VálaszTörlés