2011. április 18., hétfő

Unom a halált

Lassan már kellene új téma, de valahogy sose akar összejönni.. Addig is Rékától alias Savannah-tól kaptunk egy novellát még a szerelem témához. Személy szerint imádtam, kellemes olvasást!:)


Ott álltam egyedül a hídon. Egyedül… A szél beletépett a hajamba, s vad hullámokat keltett az alattam hömpölygő folyóban. A nap már lemenőben volt, s karmazsinvörös pompájában égett a hoizont fölött, narancsszínűre festve a tájat. A közeli erdő fái között szaladt a szél, megrázva a leveleket, melyek összesercentek.
   Ott állva, a természetet nézve próbáltam felidézni életem fontos napjait…: Az első tanítási napot, kis elsős koromban, majd a ballagást. Az éretségit. A diplomát. A legszebb karácsonyokat, és születésnapokat. Amikor még boldog voltam. Az évek elszaladtak velem, s arra sem volt időm, hogy igazán éljek. Huszonhét év ide vagy oda… Nem éltem úgy, ahogy kellett volna.
   Hét embert öltem meg életem során. Hetet! S csak egy fontos dologra tudtam akkor emlékezni: amikor rendőrnek mész, nem szólnak, hogy ez lesz… Nem mondják, hogy hány embert veszítessz majd el… És én… Unom a halált.
   Ma elveszítettem a legfontosabb embert életemben, akiért érdemes volt még élni. Elém ugrott a férfi, akit szerettem. Nekem kellett volna meghalnom, nem neki! Ő mégis az életét adta értem… Pedig én azt akartam, hogy Ő éljen, én akartam meghalni helyette…!
   A tavaszi szél simogatta az arcomat, ahogy ugrásra készen felálltam a híd vastag korlátjára, fogva az egyik tartópóznát. Szememet lehunytam, és felkészültem vízbe érkezésem pillanatára…: ahogy majd ezernyi tű bök meg egyszerre, és ahogy majd elzsibbadnak végtagjaim, kikapcsol az agyam, és… Leáll a szívem. Ahogy majd elnyelnek a víz sötét fodrai, mint valami fekete, habos ruha, amiben majd a pokolban fogok tangót járni magával az Ördöggel.
   Hirtelen… Egy pillanatra beállt a teljes csönd. Az a fajta, amivel ritkán találkozik az ember. Az, amikor a madarak sem csivitelnek, a tücskök sem ciripelnek, a szél megállt, nem sercegtek a lombok. Csak a hamarosan sírommá váló folyó hömpölygésének hangjait hallottam. Biztos senki nem fog keresni másnap. Biztos senkinek sem fogok hiányozni. És biztos, hogy senki nem győzhet meg, hogy itt maradjak, ebben a Földi életemben. Kivéve azt az egyet, aki lehet, hogy rám vár… Valahol máshol.
   Nem várhattam tovább. Meg kellett tennem.
- Várj! – szólt egy hang. – Ne tedd meg, Sarah Meridian. Többet érsz Te ennél.
Azt hittem, hogy káprázik a fülem. Őt hallottam. Rick-et… De… Az nem lehet. Őt ma lőtték le. Helyettem. Nem lehet itt...
   Hátra sandítottam, s megláttam elmosódott alakját az árnyékban. Szemem könnyel gyűlt meg majd patakzani kezdett arcomon.
- R… Rick… - nyögtem.
- Igen. De ne tedd meg. Többre vagy hívatott. – közelebb jött. Megfogta a derekamat. Meg mertem volna esküdni, hogy… Érezni véltem érintését. Meg akartam fogni a kezét, de nem tudtam.
- Nem élhetek úgy, hogy soha többé nem látlak, nem érezlek… Így nem tudok élni, úgyhogy… Inkább meghalok. – szinte éreztem csalódottságát... Eddig előre tekintettem, most hárta néztem, de Rick már nem volt ott. Így elrugaszkodtam.
   Túl sokszor éltem már túl lövéseket, sérüléseket, és töréseket. Túléltem egy robbanást. Egy robbanást! Igen… Túl sokat kockáztattam életem során. Igazából… Mindig kockáztattam. Mindig azt vártam, hogy a következő sarkon, a következő utcán, a következő városban meghalok. Mert rendőr voltam. Megszokhattam volna. Ekkor felbukkant Rick, és egy nap letérdelt elém, és egy gyűrűt húzott az ujjamra. És onnantól kezdve nem foglalkoztam sem a következő sarokkal, vagy utcával, nem foglalkoztam a halállal. Csak az élettel. Jó volt végre leszállni a vonatról, s egy percig a peronon állni, nem foglalkozva azzal, hogy hova megy a vonatom, elérem-e, esetleg rohanás közben elesek, vagy fellöknek, hogy elhagyom-e a bőröndömet, vagy sem… Már nem voltam utas. Csak egy ember voltam a tömegből, aki végre leszállt Szerelemnél, és valaki megfogta a kezét.
   Jó érzés volt.
   Ezekre gondoltam utoljára, s a szirénákra, amikor mindent elfedett a sötétség. Tényleg a fekete, fodros ruhában voltam, és tényleg úgy éreztem, mintha táncoltam volna…
   Majd hirtelen egy homokos tengerparton találtam magamat. Még a tenger ritmikus morajlását is hallani véltem… Az ébrenlét másodperceiben rájöttem, hogy a homokos tengerpart valójában a fölöttem rohanó plafon, a tenger pedig, nem más, mint az alattam zörgő hordágy. Fekete hajam a nyakamra, s a mellkasomra tapadt, testem reszketett, s borzongott. Valaki rohant mellettem. Tom volt az, az egyik munkatársam, a másik jelentkező a kezemért, a szerelmemért.
- Sarah…! Sarah… Maradj itt. Ne menj…
   Késő volt, menni akartam…
   Mi van a Fény belsejében? A szó nem adja vissza. Az egy hely. Nincs se itt, se ott. Valahol a kettő között van. Mint egy meleg ölelés. Egy hely, ahol az utak véget érnek, és többé nem a kétségbeesés uralja a szívünket.
   Felébredtem zaklatott szendergésemből… Egy kocsiban ültem, s valaki vállára hajottam a fejemet. Felnézve barátságos, kék szempárral találtam magam szembe… Rick-ével.
- Üdv idegen. – mondta.
- Ugye mostmár nem tudsz eltűnni?
- Nem. – mondta, majd lágy csókot lehellt ajkamra.

2 megjegyzés:

  1. Én is imádtam, ahogy olvastam. Igazából sokszor, mikor olvasok valamit, és ez elején nincsenek konkrét információk, az zavarni szokott, de itt nem érdekelt. Valahogy magával ragadta az ember a jelent, ahogy meséli a történteket, és nem a nevekre, vagy a konkrétumra figyelt, hanem az érdekelte, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége. És valahogy, mikor bejött Tom a képbe, ott már kicsit keserédesség vált a dolog, de a "főhősnő", ha mondhatom, végül mégiscsak együtt lehet azzal, akit szeret. Nagyon jók a leírások - tudom nekem ez a mániám, de annyira szeretem a szép leírásokat*.*, és ezek nagyon széépek voltak^^ -, annyira jól visszaadták ezt az egészet. Öröm volt olvasni, szinte "olvastatta magát"(:

    VálaszTörlés
  2. wáááow..*__* köszönöm szépen az elismerő kritikát..:D nagyon örülök, hogy tetszett..:$ köszönöm, még egyszer, és Riának is, aki rávett, hogy küldjem el neki..(:

    VálaszTörlés