2011. június 23., csütörtök

Esély

Fény. Sikítás. Sötétség. Fény. Segítség! Sötétség. Fény. Fájdalom. Sötétség.
-          Mi a fene történt? – süvített át az agyán, de szemét csak egy-egy másodpercre tudta nyitva tartani.
Fény. Kosz. Sötétség. Fény. Köhögés. Sötétség. Fény. Elviselhetetlen fájdalom. Sötétség.
Hirtelen minden semmivé válik. Egy metró kocsiban ül. Feje zúg a történtek miatt. Lassan kinyitja szemeit és körbenéz. A metró mozgásban van, a körülötte ülő emberek mind maguk elé bámulnak. Van ott felzselézett hajú fiatal, terhes nő, idős férfi, fiatal férfi, kislány, tini, és nagymamakorú nő. Egyszóval tipikus New York-i metróbeli kép. Kivéve, hogy az emberek szeme üveges. nem néznek, sehova csak bambulnak, már-már úgy tűnik, levegőt se vesznek. Ő feláll. Jobbra-balra tekint. Sehol egy lélek, mindenki ül. Hirtelen az egyikülés alatt megpillant egy teddy macit. Szeme lecsukódik és több száz kép villan fel előtte.

Ő amint egy kertben játszik. Majd csókolózik. Átveszi az érettségi bizonyítványt. Egyetemre megy. Munkát kap. Dolgozni indul. A metrón egy nő megkéri, fogja meg a kislánya kezét, míg ő jegyet vesz. A kislány egy macit szorongat. A metróban valami felrobban. Hirtelen fékezés. Mindenki elesik. A kislány keze kicsusszan az övéből. Valami fejbe veri. Sikítozásra riad. Valamije fáj. A fájdalom erősödik..
-          Látta?
-          Ki az? – riadtan nyitotta ki szemeit.
-          Csak én! – szólalt meg egy férfi fehér öltönyben a vagon végében.
-          Mit kellett volna látnom?
-          Hát az életét! Lepergett a szeme előtt?
-          Azt hiszem! Velük mi történt? – mutatott a mozdulatlan utasokra.
-          Előttük még nem pergett le. Nekik még van esélyük.
-          És nekem miért nincs? – elégedetlenkedett.
-          Ezt így nem jelenteném ki. Maga másféle esélyt kap…
-          Miről beszél? És hol vagyok?
-          Egy metróban.
-          Erre rájöttem és hova megyünk?
-          Nemsokára. Arra is ráfog. – mondta rejtélyesen – De visszatérve! Kivel cserélne?
-          Miről beszél? És egyáltalán ki maga? Előbb még nem volt itt senki! – értetlenkedett.
-          Azt kérdezte, miért pont magának nincs még egy esélye..Nézzen végig az itt ülő embereken, kivel cserélne? A nővel, aki nemsokára anya lesz? A kislánnyal, aki még alig élt? A tizenévessel? A nyugdíjassal, aki unokáját neveli?
-          Értem mire akar kilyukadni. – indult el az öltönyös alak felé – Értem én, hogy másnak is megvan az oka arra, hogy éljen, de miben vagyok én más? Még lehetne gyerekem! Sikereket érhetnék el a munkában! Megmenthetném valaki életét, ki tudja? Ki is mi alapján dönti el, ki él és ki hal meg?
Az öltönyös alak lehunyta szemeit, és halvány mosoly jelent meg arcán. Kezeit összekulcsolta maga előtt. Különös nyugalmat árasztott. Főhősünk közeledett felé.
-          Tudja feltett egy igen jó kérdést. Ki tudja? Nos, van valaki, aki minden bizonnyal tudja, hogy…
-          Ugye most nem kezd el nekem istenről dumálni? – emelte fel hangját – Csak mert, ha valóban létezne, tudná, hogy nem hiszek benne.
-          Fölösleges kiabálnia. Süket vagyok.
-          Uram atyám! Hova kerültem?? – üvöltötte, majd mindkét kezét feje fölé emelte, és belerúgott az egyik ülésbe.
 Az öltönyös alak végre megmozdult. Elindult a vagon végéből, egyenesen felé.
-          Mit akar? Ne közelítsen! Maga megőrült! Hogy jutok ki innen??
-          Innen? – nevetett, igazi jóízű kacaj volt, mint mikor az ember egy jó viccet hall. A különbség csak az volt, hogy az öltönyös nem ember volt, és koránt sem meséltek neki viccet. – Nos, innen már sehogy.
-          Mi az, hogy sehogy?? – összehúzott szemekkel pillogott az alakra. – És mégis hol vagyok? Kérem ne mondja, hogy egy metró kocsiban, mert azzal tisztában vagyok.
-          A purgatóriumban van!
-          Hol?
-          Ennyire tudatlan lenne? – kérdezte két lépés között, és fejét kissé ballra döntötte.
-          Még sérteget is?
-          Nos, a purgatórium a pokol és menny közötti hely. Ahova akkor kerülsz, ha még nem biztos, hogy meghalsz, ha nem tudod, hogy a mennybe, vagy a pokolba való vagy, illetve, akkor, ha van második esélyed!
-          Szóval meghaltam? – szemei elkerekedtek, és lehuppant az egyik ülésre.
-          Ez még nem volt egyértelmű? – ismét lehunyta szemét, és kifújta a levegőt. Nagyon jól utánozta az emberi viselkedést. – Nehezebb dolgom lesz, mint hittem. – nyitotta ki szemeit, és a plafonra pillantott.
-          Akkor miért vagyok itt? Hogy higgyek istenben? Ha már életemben nem tettem?
-          Tudja szeretek játszani az emberekkel…
-          Azt észrevettem.
-          Maga szerint miért van itt?
-          Honnan tudnám?
-          Ha választania kellene, melyiket választaná? Menny, pokol, élet, új esély? – tárta szét karjait.
-          Maga szórakozik velem! SEGÍTSÉG!!! – ordította, és elkezdte püfölni az egyre hevesebben száguldó metró ajtaját.
-          Teljesen felesleges, ezt tennie. Nem hallja senki!
-          Szóval magán kívül más is süket?
-          Rajtam kívül más nincs itt! Válasszon! Menny, pokol, élet, új esély?
-          Látszik, hogy maga abszolút nem normális. Minden épeszű az életet választja!
-          Maga is? A terhes hölgyet – mutatott jobbra – megérteném. A kislányt – ballra pillantott – nem tenném ki ilyesminek. Még talán a tini és nagymama választása is érthető. Nade maga, komolyan az életet akarja? Miért menne vissza? Egyedül él. Se kutyája se macskája! Max a munkája. Jelen pillanatban, egyedül a főnökének tűnne fel, hogy nincs többé. A kollégái…
-          Álljunk csak megy percre! Honnan a fészkes fenéből tudja ezeket az életemről? És különben is, lepergett a szemem előtt. Nem volt rossz életem. A legtöbb dolgot elértem.
-          Igazán? Van családja? Egy nehéz nap után van kihez hazamennie? Van legjobb barátja? Akivel bármiről el tud beszélgetni? Vannak szülei? Akikre mindig számíthat?  Igaz egyet s mást elért az életben, de ez nem minden..
-          Senkinek sincs meg mindene..
-          Ez is igaz, de ettől maga még egy senki.
-          Akkor mit javasol?  Válasszam a poklot?
-          Nem a mennybe menne? Nem volt jó ember?
-          Mégis mit akar, mit mondjak?
-          Úgy nézem már csak egy választása maradt!
-          És az új esély mit takar? – ráncolta szemöldökét.
-          Azt ott! – mutatott ki a szerelvény hátsó ablakán.
Hatalmas fehér fény jelent meg, beragyogta az egész kocsit. Kezeivel szemét védte a vakító anyagtól. Úgy érezte már-már megérinti, körbefonja, melengeti.
Ez a fény - az a fény - amit halálunkkor látunk, talán az a fény, ami születésünk pillanatában elvakít minket.

4 megjegyzés:

  1. Aztaaa:O
    Ez nagyon jó volt:O Ezen után Dante bekaphatja, már bocsánat(: Most tartok ott, hogy nem vagyok képes értelmes hozzászólást írni, bár megpróbálom.
    Az egész olyan pörgős volt, olvastatta magát, és egyszerűen annyira jó volt!!! Ez az új kedvencem tőled, de komolyan. Olyan ködös volt, de nagy része mégis tiszta, és a végén is ott volt a megoldás, de meg kellett látni, és ez egy tipikusan olyan írás, ami arra sarkallja az olvasott, hogy elgondolkozzon rajta, hogy ezen járjon az esze, ennek hatása van a gondolkodásra. Ráadásul az egész helyszínnel, a szóhasználattal, az alakokkal az egész szituációt olyan maivá tetted, pedig nem mai téma. Ahogy olvastam hogy "purgatórium" az jutott eszembe, amit az irodalomfüzetbe írtunk "a purgatórium a föld másik felén magasodóhegy" meg, hogy végig kell járni az utat és megtisztulni satöbbi, satöbbi, de ez így sokkal jobban tetszik, és valahogy érthetőbb. Szóval nagyon jó volt(:
    Gratulaaa(:

    VálaszTörlés
  2. Hajjjajj! Hát nagyon szépen köszönöm! A végére az ötletet egy kép adta, de am az egész nem igazán tudom honnan jött :)
    Nagyon örülök, hogy tetszett! <3 :D

    VálaszTörlés
  3. Fú hát én nemigazán tudok erre, mit írni, mert Franci előttem mindent leírt. :)
    Nagyon nagyon tetszett, tényleg elgondolkodtató témáról írtál :)
    Gratuuu ^-^

    VálaszTörlés
  4. Nagyon jó lett a történet:D:) Nem tudom mi ihletett, de ez a purgatóriumos dolog nagyon jó lett:D:)

    VálaszTörlés