2011. június 1., szerda

Villámcsapás


Íme itt az első műremek. Így hirtelen nem tudok róla véleményt mondani, tegyétek meg ti^^ Jó olvasást!
Sok várost be lehet skatulyázni. A kanadai Vancouver például ősszel a legszebb. New Yorkra azt mondják, soha nem alszik. Tavasszal irány Melbourne, ha eleged van a télből indulj Los Angelesbe. De egyetlen város van csupán, ami télen-nyáron, ősszel-tavasszal, és éjjel-nappal csodálatos, ez a város nem más, mint Franciaország gyöngyszeme. A Szajna szeli ketté, a sok palotával, templommal és múzeummal díszített várost, melynek büszkesége 1931-ig a világ legmagasabb épülete volt.
A nap fél szemével kukucskált még csak ki a Montmarte hegy mögül, de Matt Nichols már ébren volt. Zeneszerzőként dolgozott, elsősorban egy nívós francia csapatnak írt dalokat, persze tudta, hogy a felesége munkájához képest ő egy senki. De mégis imádta. Már-már függött tőle, az érzéstől, mikor egy új mű megszületik a fejében. A Szajna parton lévő házuk tetőterében volt kialakítva egy hangszigetelt helység, ahova bármikor elvonulhatott. Mint most is. Hajnalban ébredt arra, hogy muszáj papírra vetnie ötletét. A gitárja az ölében pihent, míg a tolla alatt sercegett a papír, ahogy a kottát jegyzetelte.
Az idő lassan hét óra felé járt. Zoe is felébredt. Szemét csak résnyire nyitotta ki, ahogy kimászott az ágyból, a fürdőben hideg vízzel észhez térítette magát, és már indult is az emeletre, tudta, hogy Matt már dolgozik.
Óvatosan nyitott be a hangszigetelt szobába, nem akarta megijeszteni férjét. Az ajtó nyílására Matt abbahagyta az írást és felpillantott Zoera. Hosszú szőke haja hófehér vállára omlott. Egy atlétát és rövid sortot viselt.
-      Jó reggelt, gyönyörűm! – mondta a férfi. Gitárját arrébb tette és ölébe húzta a nőt, aki egy csókkal válaszolt a köszöntésre, ujjaival pedig a férfi borostás állát cirógatta.
-      Hogy vagy? – kérdezte érdeklődve.
-      Hajnal óta fent vagyok – újságolta lelkesen – és lassan kész lesz a banda legújabb slágere. – vigyorgott.
-      Remek, - mosolyodott el Zoe – azért lejössz velem reggelizni?
-      Még szép. – álltak fel – és te hogy érzed magad? Nincs hányingered vagy..
-      Jajj, Matt – kezdte, ahogy kiléptek az ajtón. – Még csak egy hónapja próbálkozunk. Tudod, hogy az ilyesmit nem lehet siettetni.
-      Én nem is siettetem! - védekezett a férfi miközben a csigalépcsőn igyekeztek lefelé.
-      Az, hogy minden nap rákérdezel, nekem annak tűnik. – kacsintott rá Zoe.
-      Nincs több kérdés. – ígérte.
A konyha csakúgy, mint a lakás többi része, ízlésesen volt berendezve. A falakat tört sárga színűre festették, míg a bútorok halvány barna színben pompáztak. A házhoz tartozott egy jókora tetőtér, alaksor és kétméretes garázs. Nem volt mit tagadni, igenis jól ment nekik.  Matt dalaiból rendre sláger lett, és más se folyt a rádiókból csak az ő számai, az emberek vitték a lemezeket, mint a cukrot.
Zoe ugyan eredetileg gyógyszerésznek tanult, az egyetem elvégzése után azonban csatlakozott egy csoporthoz, akik nem átlagos kutatásokat végeztek. Alattomos gyermekbetegségekre próbáltak gyógymódot találni, több-kevesebb sikerrel.
-      És, hogy álltok a kutatással? – érdeklődött Matt, majd jókorát harapott a vajas pirítósba.
-      Az elmúlt hónapokban sajnos semmit se haladtunk, de talán most jön az áttörés. George szerint meg kell változtatni a baktérium molekuláris szerkezetét, hogy a szervezetbe jutva ki tudja iktatni a fertőzött sejteket.
A férfi néma pislogással jelezte, egy szavát sem érti.
-      Egyszerűbben, felül kell fertőznünk a szervezetet, hogy az tudjon védekezni a vírus ellen.
-      Imádom, hogy ilyen okos nő a feleségem.
Zoe büszkén mosolygott szemüvege mögül. A hivatásuk ugyan ég és föld volt, de mégis remekül kiegészítették egymást.
-      Gondolj bele milyen okosak lesznek a gyerekeink.  – mondta majd ivott egy korty kávét.
Életük valóban szinte tökéletes volt. Mindenki irigyelte őket. Szerették egymást és a munkájukat, nem szenvedtek hiányt semmiben. Csak egyetlen álmuk nem vált még valóra..
5 évvel később


-      Zoe, kérlek, ne ugorj! – üvöltötte teli torokból Matt.
Ugyan csak 5 év telt el, de néhány ránc már megtörte arcát. A Szajnán átívelő sok híd közül egy nagy robosztus közepén állt. Zoe pedig a korláton egyensúlyozott. – Könyörgöm, mássz vissza!  - kiáltotta és kezét kinyújtotta a nő felé.
Zoe háttal állt. Nem látta, csak Matt hangját hallotta, miközben a korlátot szorította. Szemeit elhomályosították a könnyek.
-      Nem mondom még egyszer Zoe! Örülj, hogy nem a rendőrséget hívták, hanem engem! De ha így folytatod, kihívom őket.
-      Akkor leugrom! – szólalt meg a nő.
-      Tudod, mit gondolok? Ha le akartál volna ugrani, már nem állnál ott.
-      Ohh, szóval már feltűnési viszketegségem is van?
-      Végül is az elmúlt években kialakulhatott..
-      Szerinted én így akartam híres lenni? – kiabálta.
-      A robbanás is elég nagy port kavart körülötted…
-      Hányszor mondtam el az elmúlt öt évben, hogy sajnálom és véletlen volt?
-      Igen, ezt ismerem, a bíróság is a te oldaladra állt, de azoknak mondd, hogy véletlen, akik meghaltak..
-      Kísérlet volt Mat,te is tudod. Mi is veszítettünk, nem csak George családja..
-      Hogy ne tudnám, és hála a vizsgálatnak, helyszínelőknek, rendőröknek, és újságíróknak az egész város tudja! „A szerencsétlenül végződött kísérlet, amiben a kutató maga is megsérült.” Hónapokig ezzel volt tele a sajtó.
-      És még mivel Matt? Azt se felejtsd el! – ordította könnyei közül.
-      Még előkerülhet szívem! Ne hidd, hogy csak neked nehéz, de ez nem megoldás semmire.
-      Akkor mégis milyen megoldást javasolnál? Egy évig voltam a viccosztályon, előtte hónapokig dilidokohoz jártam! Te pedig letudtad az egészet annyival, hogy szomorú dalokat kezdtél írni!! Amire nem vevők az emberek, jobb a tőlem tudod…
-      Szóval szerinted nekem ennyit jelentett az, hogy elrabolták a fiunkat?? Szomorú dalok..komolyan ennyit nézel ki belőlem  Zoe? Szerinted nekem nem voltak, vagy nincsenek álmatlan éjszakáim??
-      Nem egyszerűen elrabolták, ezt is tudod!! Nem tudtam megvédeni, pedig én voltam az anyja! – zokogta.
-      Soha egyetlen szóval nem mondtam, hogy a te hibád lenne!
-      Mondani nem mondtad, de ahogy rám néztél az mindent elárult…
-      És vajon ki miatt..áhh tudod mit én ezt nem folytatom. – egyre idegesebb volt, és közelebb lépett a korláthoz.
Az égen csúnya felhők gyülekeztek. Néhány villám is cikázott a szürke égen.
Zoe nem válaszolt csak meredt előre. Ujjai lassan, egyenként engedték el a vasat.
-      Ne veszekedjünk! Mássz le szépen! – kérte Matt, de akkor már késő volt, egy villám a közelben belecsapott egy fába, ami hatalmas robajjal dőlt a földre. Zoe összerezzent, és hirtelen lebillent a híd korlátjáról. Matt csak annyit tudott kiáltani, neki, hogy „Ússz!”. Zoe talán nem is akarta igazán elengedni a korlátot, szerette férjét, ez tény volt. Még helyre lehetett volna hozni a helyzetet? Esetleg, de ezt már sosem tudjuk meg.
A nő akár egy fadarab zuhant a folyóba, ami egy percre megnyílt, csupán azért, hogy befogadja a testet, majd nagy fröccsenéssel ismét összezárult...

5 megjegyzés:

  1. :D Nagyon jó lett :D:) Sírok rajta xD :) nekem tetszik :D:D ügyes vagy:)

    VálaszTörlés
  2. júúú de durva! o___O robbanás, gyerekrablás...
    pedig olyan szépen indult a sztori.. :(
    gratula, nekem nagyon tetszett (L)

    VálaszTörlés
  3. Hát ezer köszi nektek! Én nem teljesen győztem meg magam xD De ezt is nehezen szültem, szval ha tetszett akkor oks <3<3

    VálaszTörlés
  4. Nagyon jó lett. Olyan megható, és olyan idegeken táncolós (bocsi jobban nem tudom megfogalmazni). Ahogy így egymás után derülnek ki az információk, valami hihetetlen jó. Ahogy előkerülnek a múltból a dolgok, és közben mégis annyira lassan adagolod, hogy húzod is az ember idegeit. És mindemellett én részemről nem szeretem, mikor ilyen nagyon nagy ugrás van egy történetben, de ez így kifejezetten jó, ahogy ellentétben áll a múlt, ami olyan tökéletes volt, és a jelen, amikor meg ott állnak a hídon. Szóval valami hihetetlen jó volt^^

    VálaszTörlés