2011. július 3., vasárnap

Viszlát

Előre bocsátom, hogy kicsit talán ködös lett, és rövid, és elborult, de remélem, hogy lesz azért, akinek tetszik(: Ez most csak afféle szösszenet. 


Ajánlott zene: Avril Lavigne - Goodbye 



Viszlát

Ajkain még ott égett a csókjai íze. Elméjében még ott kergették egymást a boldogabbnál-boldogabb képek. Fülében még ott csengett mély, és mégis dallamos hangja. Orrába minden egyes légvétellel betört a friss, mentolos illat, ami egykor Őt lengte körül. Szeme előtt, a könnyek tengerén túl még ott rémlett a kép, amin fogták egymás kezét, és boldogok voltak.

S most mégis mindez annyira messzinek és elérhetetlennek tűnt. Hiába nyújtotta felé a kezét, az álmok szertefoszlottak, és mint megannyi színes papír fecni a haragos széllel táncot járva vesztek bele a sötét éjszakába.

Ő az út közepén állt. Samantha Adams volt a neve, fiatal lány volt, aki mérhetetlen fájdalmat hordozott a szívében. Sétálni indult, majd a hirtelenjében lecsapó viharban látta meg szüntelenül sajgó lelke orvosságát.

Az eső folyamatosan zuhogott, a sötét eget fénylő, néha-néha felvillanó villámok törték meg. Viharos szél borzolta esőtől csapzott, hosszú barna tincseit. A szél szinte a kigombolt kardigánt is leszaggatta róla, szünet nélkül fújt, egyre haragosabban csapott a lány arcába, aki hunyorogva ugyan, de elszántan tűrte. Arcát a hűvös esőcseppeken túl könnyek borították, szemében elszántság, gyűlölet, és fájdalom csillogott.

Nem is úgy a fizikai dolgok fájtak neki, mint a hideg, az eső, vagy az érdes beton meztelen talpa alatt, hanem sokkal inkább a lelki sebek sajogtak benne valahol mélyen. A teste fájdalmait képes volt elnyomni magában, eltűrni még a legrosszabb dolgokat is, de a lelke, a lelke már nem bírta tovább. Azt a fájdalmat nem tudta elnyomni.

- Miért?! – üvöltött fel keservesen – Miért vetted el tőlem? Nekem senkim nem volt rajta kívül! Soha semmi jó nem történt velem ebben a nyomorult életben, csupán Ő volt nekem! De te elragadtad! – kiáltotta az ég felé emelt arccal. Mintha valamiféle felsőbb hatalomhoz, vagy Istenhez intézett volna panaszt. Egy olyan panaszt, amit senki nem fog meghallani.

A lány térdre rogyott. Lassan kezdte ismételgetni a „miért?” kérdést, majd egyre hisztérikusabban, sűrűbben és hangosabban hagyta el az ajkát az apró szócska. Közben a vihar is újult erővel kezdett tombolni, a villámok egyre sűrűsödtek, az eső is egyre sűrűbben hullott, a szél is viharosabbá vált.

És akkor megtörtént. Az égbolton egy pillanatra egy hol kanyargó, hol egyenes, és itt-ott megtört fényes vonal rajzolódott ki, melynek célpontja a lány volt.

 Csak egy pillanat volt. Villanás, ami betöltött minden, majd a sötétség. Nem érezte az esőt, vagy a vihart. Egész teste remegni kezdett, a szervei, a bőre, a csontja, a húsa, az egész teste, mintha szét akart volna szakadni. Atomjai mintha felgyorsultak volna, egymásnak ütköztek, majd újra szétpattantak. Úgy érezte, mintha valami belülről tépné szét, de mintha égetett is volna, de közben hideg is volt. Ez az érzés az egész testét átjárta a fejétől a talpáig, a bőre felszínétől, a csontjai mélyéig, és mintha még a lelkét is elérte volna. Semmit nem látott egy percig, elméjét elborította valamiféle jótékony köd, miközben szívét-lelkét átadta a leírhatatlan fájdalomnak.

Aztán hirtelen megint ott volt. Először babként üvöltött, aztán először mászott, felült, majd megindult, megtette az első lépéseit. Beszélni kezdett, biciklizni tanult, óvodába ment, majd iskolába, először veszekedett a szüleivel. Játszott a többiekkel, vagy épp magányosan olvasott, sírt, először randizott, megkapta az első csókját, bulizni ment, leérettségizett, számtalan férfi felbukkant az életében. Aztán megismerte Őt, elsőnek randiztak, először csókolta meg, majd sülve-főve együtt voltak, majd végül odaadta magát neki. Ott volt a sok szép pillanat, a tengerparti séták, az éjszakába nyúló beszélgetések, a közös filmnézések, a vacsorák, majd végül összeházasodtak. Aztán jött a vizsgálat, a kórház, a végleges diagnózis a rákról, majd a hosszú hónapok, kezelések, amik nem segítettek. Végül a temetés, a rengeteg sírás, a rokonok, a mély fájdalom. Az utolsó képen itt térdelt, az utón. Majd ezután a kép után újra elsötétült minden.

Végtelen hidegséget érzett a lelkében, miközben úszott a sötétségben. Nem ilyennek képzelte a halált. Várta a fényt, a nagykaput, hogy újra találkozzon halott szeretteivel, hogy bebocsájtást nyerjen egy sokkal jobb helyre, de nem. Egyre távolabb sodródott a valóságtól, és kezdett megfelejtkezni magáról. Talán ez a vég, ilyen a halál? Elfelejti, hogy Ő volt Samantha Adams, hogy szerette a férjét Marcus-t, hogy mik voltak a terveik, hogy miként ismerkedtek meg? Elfelejti mindezt, és eltűnnek az emlékei, Ő pedig tovább lebeg a semmiben, mint egy kupacnyi izzó energia, egy lélek a semmiben. Vagy talán egyszer majd valakinek, valakinek szüksége lesz erre az energiára, és akkor majd újra emberré válhat, új emlékekkel, új emberekkel? Ki tudja. Erre senki nem tudja a választ. Vagy akik tudják, már nem mondhatják el, akik pedig elmondhatnák, ők nem tudják. Vannak dolgok, amiket mindig homály fog fedni. Ilyen az élet. Csalóka, nemde?

3 megjegyzés:

  1. Fúúú... nagyon jó lett. Gyönyörűek voltak a megfogalmazások, teljesen át lehetett érezni Samantha érzéseit. A zene is nagyon szép <3
    Gratula ^^

    VálaszTörlés
  2. Hirtelen szavakat nem találok... O.o! Imádom az ilyen témájú dolgokat, és ahogy Edina is mondta, nagyon szépek voltak a megfogalmazások a hasonlatok: "Hiába nyújtotta felé a kezét, az álmok szertefoszlottak, és mint megannyi színes papír fecni a haragos széllel táncot járva vesztek bele a sötét éjszakába."<--Ettől pl. odavagyok!*_____*
    De nagyon jó az egész, ahogy a lány kiborul,mert egyedül van, most, hogy szerelme meghalt... áh fantasztikus. Gratulálok! (:

    VálaszTörlés
  3. Ja és Viky voltam :$ Csak megint nem jelentkeztem át xD
    xoxo

    VálaszTörlés