2011. augusztus 29., hétfő

Papírvilág

Egy ideje már nem nagyon írogattam, viszont most hoztam egy verset. A témáját nem igaz tudom meghatározni. Remélem azért tetszeni fog. Véleményeket várom(:

Ajánlott zene:
Yiruma - Moonlight



Papírvilág

Szétszórt kártyák közt járok,
Nem többek ezek, csak összetört álmok,
Összedőltek a kártyavárak,
Romba dőlt nagy tervek száza.
S most, mintha nem fájna semmi,
Mintha csak egy karcolás lenne és ennyi,
Úgy állok millió kártya tetején,
Mint aki már semmitől se fél.

Még egy lépés, aztán két másik,
Összetört szívem néha még hazavágyik.
Messze, vissza a romok alá,
Kiásni, újraélni mi a múlté már.
De a lábam még most is visz tovább,
S jól tudom ez csupán papírvilág,
Mégis mennem kell, tenni egy lépést,
Mielőtt ez a mély csönd teljesen felemészt.

Beszállok hát a papírcsónakba,
De visszanézek még egyszer a romokra.
Te ott állsz, és meredten nézel,
Tekintetem egy percre összefonódik a tiéddel.
Ajkaimról lassan zuhannak a szavak,
Hangom elnyeli a víz tajtékos moraja.
De arcod megfeszül, s tudom, hogy érted,
Egy „viszlát” volt és ennek itt vége.

Tovább sodródok az élet tengerén,
Egyensúlyozok a józanság és az őrültség peremén.
A papírhajó lassan tovaringatózik,
S a fájdalom is lassan tompulni látszik.
De őrült szívem még mindig visszamenne,
A romok közül egy tegnapot újra elővenne.
A múlt, mint sötét felhő még most is itt lebeg,
Ember elmenekülhetsz, de más sosem lehetsz!

Hát ez csak papírvilág, tépd szét, szakítsd el!
Mindez benned él, Te magad vagy, veled egy.
Álmaidból kártyavár lett, mely most összedőlt,
Te elhajóztál, s most a könnyek tengerén tovaszöksz.
Vágyak, csalódás, emlékek, s a zord valóság,
Belül romok, kívül mosoly, s az elveszett boldogság.
Ez mind csak papírvilág, tépd szét, törd össze!
Ez nem a valóság ébredj fel végre!

Szem felpattan, a test megrándul,
Az igazi világ végre feltárul.
Valami hajt, valami visz tovább,
Egy ismeretlen érzés, mely új irányt ád.
Ezer érzés marasztal, szinte gúzsba köt,
De maradni nem tudok, érzem, ez lassan megöl.
Valami húz, vonz magához, hívogat,
Vár rám, hallom, hogy a nevemen szólongat.

A fű még harmatos meztelen lábam alatt,
Hűs esti szél borzolja a hajamat.
S ezernyi csillag mered rám odafentről,
Apró fények, melyek előtörnek a sötétből.
Mintha mindegyik vigasztalni akarna,
Mintha mind új reményt takargatna.
Ezüst fény ölel át, finoman simogat,
Úgy tűnik, egy percre eltűntetni minden bánatomat.

S egy percre érzem az ég is felzokog értem,
De csak egy könnycseppet hullat, s vége.
Azt hiszem nekem is ezt kellene tennem,
Egyszerűen tovább kellene lépnem.
Az emlékeket elfelejteni viszont nem tudom,
Ki tudja, talán nem is akarom.
Viszont talán nem is kell, hiszen mindez az én részem,
Minden emlék, kép, hang, egy darab belőlem.

Felállok lassan, érzem, a Hold is elmosolyodik.
Megértettem végre mindez hogyan működik.
A múltad Te magad vagy, a jelened most van.
A jövőd még talány, de egy napon az is feltárul ám!
A tegnapot visszahozni nem tudod,
A jövőt még nem láthatod.
A jelened az, ami most van, az álmaid csak álmok.
A valóságban kell keresned, s megtalálnod a boldogságot.

2 megjegyzés:

  1. Franci, ez a vers egyszerűen gyönyörű! Nagyon meghatott :') Annyira igaz minden szó, és annyira szépen fogalmaztál... szóval nagyon tetszett. Két részt is ki tudnék emelni, - sőt nem is kettőt, ha jobban meggondolom - ami megérintette a szívemet, de tulajdonképpen az egész vers hangulata, a zenei "aláfestéssel", teljesen szívbemarkoló volt.
    Szóval csak gratulálni tudok, gyönyörű munka! :)

    VálaszTörlés
  2. Jajj, drága barátom, olyannira jól értessz hozzá, hogy az ember szívéig hatolj az írásaiddal. Úgy tetszik a papírvilágos hasonlat, és egészet teljes mértékben át tudom élni, mintha a szívemből szolnál, csak én nem tudnám ilyen szépen megfogalmazni! Igaza van Edinának a zene még plusszba jó hozzá!
    Gratulálok!

    VálaszTörlés