2012. június 2., szombat

Ugiburu írása

Ugiburu beküldte nekünk egyik írását, amivel véleményem szerint majdnem minden tini lány egyetértene és bólogatna olvasás közben. Szóval, próbáljátok ki, ti is! :D Köszönjük neki! ^^




Csak ülök az ágyamon. Bámulok magam elé. Nem volt fárasztó napom. Akkor meg mi bajom van? A lámpafényre szúnyogok gyűlnek be az ablakon át. Azokat nézem. Keringenek a lámpa körül. A kapcsoló után nyúlok, és leoltom. Azok kirepülnek, az utcai lámpa felé véve az irányt.
A sötétben ülök tovább. Dobogást hallok a lépcsőről. A folyosói lámpát feloltják. Szinte félálomban, az ajtóm felé fordulok. Kopogás a résnyire nyitott ajtón. Anya lép be. Feloltja a villanyt. Gondterhelt arcán aprócska mosoly.
- Jól vagy, kicsim? – kérdezi.
- Persze, semmi bajom – erőltetnék én is mosolyt magamra, de nem megy.
- Még mindig a fiú miatt…? – szegezi nekem a kérdést.
- Nem, nem. Én csak… - elhallgatok.
- Rendben – sóhajt mélyet. – Ha meggondolod magad, a vacsora a hűtőben van.
- Kösz, anyu – egy kicsi mosoly, aztán kimegy.
Fázom. Bezárom az ablakot. A fiú. Az a fiú. Miért bánkódom? Észre sem vesz. Talán pont ez a baj? A húga szerint az egész világot utálja. Nincsenek barátai. Tényleg, még sosem láttam mással, csak a bátyjával.
A lányokat sem látom mostanában. A szünet elválaszt a várostól, tőlük. Csak a falucska marad, üresen, barátok nélkül. Egy hirtelen gondolattól vezérelve kimegyek a teraszra, a kutyánkhoz. Fölkapok a pizsamára egy köntöst, és már kint is vagyok.
Szegény kutya. Ő is olyan lehet, mint én. Elválasztva a többitől, pórázon. Én is pórázon vagyok, a lehetőségeim korlátozottak. Nem járkálhatok a városban egyedül. Nem bulizhatok, egyáltalán nem. Még ha a közelben lennének barátaim… De nincsenek. Csak a városban.
Simogatom egy ideig a kutyát, aztán leülök a traktorgumiból lett homokozó szélére. Az eget nézem. Azt sem tudom, hogy mit, de elkezdek dúdolni. Közben próbálom a figyelmet az életem szerencsés dolgaira irányítani. De ez nehezebb, mint gondolnád.
Azon kapom magam, hogy hangosan énekelek. Gyorsan elhallgatok. Minden pillanatban azt lesem, nem jön- e be a kapun, rohan hozzám, felkap, és azt mondja: Szeretlek!
De miért is mondaná?
Ki vagyok ÉN?!
Én talán szeretem?
Nem tudom.
És mégis, mit tudsz tizennégy évesen a világról?
Semmit.
Még annyit se.
Egyszerűen csak egyedül érzed magad, és mindenkibe beleszeretsz.

***

Fáj, igaz? A felismerés. Az, hogy tudod, igazad volt. Ami nem feltétlenül rossz. Csak ha fáj. Úgy fáj, mint ahogy neki fájt. Amit akkor mondtál, amikor bejött a kapun, odarohant hozzád, felkapott, és azt mondta: Szeretlek! Erre vágytál, nem? Ezt mondod, amióta megismerted. Mikor átölelt, mikor bizonygatta: bármit megtenne érted. Mióta álmodoztál erről! Csak ő, csakis ő. És egy reménytelen szerelem. De nem érzed-e úgy, hogy most ő van olyan helyzetben, mint amilyenben te voltál akkor? Kegyetlennek mondták, pedig csak tudatlan volt.
Azóta fáj. De hogy fáj! Mintha a lelked lett volna abban a mondatban, és mikor elsétált, elvitte magával. Nem is láttad többet.
Na, gyerünk talpra! Mit bőgsz? Az nem oldja meg a bajt! Úgy fetrengsz, mintha a világot vesztetted volna el! Hívd fel, kérj bocsánatot! Ha még mindig érzi, megbocsát. Ha nem... nos, akkor törődj bele. Mindent elviselt, amivel kínoztad, ennyivel tartozol!
Azt mondod, hogy szeretted. Meddig? Ameddig vágyakozhattál rá? Utána meg már nem is volt olyan jó... Mert nem egészen azt monda, amire vágytál? Hát igen... A képzelet édesebb a valóságnál.

3 megjegyzés:

  1. Nincsmit és köszönöm hogy kiraktátok :)
    A nevem pedig Ugiburu de nembaj :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj bocsánat, elnéztem! :D
      Kijavítom!

      Törlés